„Van-e értelme párt keresni egy negyvenen túli nőnek, amikor a férfiak húsz évvel fiatalabbat keresnek”?

Ime egy férfi vallomás:

Egy 35 év feletti nő sosem ébreszt fel éjszaka közepén, hogy megkérdezze: Mire gondolsz, drágám? Ha nincs kedve meccset nézni veled, nem ül oda melléd nyavalyogni. Ritkán fordul elő, hogy jelenetet rendez egy étterem kellős közepén. Az idősebb nők nem bánnak szűkmarkúan a dicséretekkel, gyakran akkor sem, ha nem érdemled meg. Tudják milyen érzés, amikor az ember nem kap elismerést. Egy 35-ön túli nőt abszolút nem érdekel, hogy tetszenek-e neked barátnői, mert tudja, hogy azok sosem árulnák el őt. A nők a korral természetfeletti képességekre tesznek szert. Egy 35 feletti nőnek sosem kell meggyónnod a bűneidet. Úgyis tudja.

Ha én most egy 35 év feletti nő lennék. Hol is van/vannak ezek a férfiak? Miért is keressük évek óta reménytelenül az ilyen gondolkodású pasikat. Netalántán van már egy gyerekünk is. Abszolút reménytelennek tűnik. Maradunk egyedül. Próbáljuk megoldani az életünket így vagy úgy.

A költözéssel és otthonteremtéssel megnövekedett teendők, a család segítése, a „játékszenvedély” mind, mind elveszi az időmet, így amit szeretnék elmondani, beleteszem a bennem lévő darálóba, finomra, vagy durvára darálom, magamba zárom.

Sok változáson mentünk keresztül. A családom hajtja a maga mókuskerekét, egyikük gyorsabban másikak akadozva.  A párom fia „feladta”. Szakmájának kiválósága, munkájában maximalista. Éltek egyik napról a másikra. Munka és lehetőség sehol. Két gyermeket nevelnek Flórát és Lucát. Devizahitel, rezsi, gyermekek iskoláztatása, stb. Se pénz, se munka, se lehetőség.

Mertek egy nagyot álmodni, külföldi munka képében. Hónapokig leveleztek, email-eztek, telefonáltak, végre meghívás próbamunkára. Anglia. A munka sikerült. Munkaszerződés, lakás, és minden, ami kell, az ott tartózkodáshoz ma már megvan.

Elmentek,  családostul új életet kezdeni.  Az itthoni házukat kiadták albérletbe. Flóra unokám írt egy levelet ezzel a címmel: „Annak, aki megtalálja! Kérlek, benneteket nagyon vigyázzatok mindenre, mert mi nagyon szeretjük, és ha visszajövünk, szeretnénk megint itt lakni, lehetőleg takarítsatok ki!”

Ezt a levelet hagyta a az idegeneknek. Flóra most második osztályba jár, Angliába a negyedikbe kell mennie. Bizonyára, még nem tudja megfogalmazni, és talán felfogni sem, hogy nem kirándulni mennek, hanem a szülei hosszú távra terveztek.

Képtelen voltam személyesen elbúcsúzni tőlük, úgy gondoltam, nem egy zokogó vén majmot kell látniuk, hanem inkább erősíteni kell őket, hogy bízzanak a szüleikbe, jó lesz minden.

A szívem dobban értük!

Mint minden évben, most is nálunk jöttünk össze ünnepelni. Boldogság, hogy minden gyermekünknek sikerült eljutnia hozzánk. Tizenketten, aprók és nagyok. Most is csak a gyerekeket ajándékoztuk meg, de azért itt-ott „becsúszott” egy-egy felnőtt ajándék is.

Talán annyiból volt egy kicsit más ez az ünnep, hogy tudtam, másik családomtól el kell búcsúzni, mert külföldön vállaltak munkát és családostul januárban elmennek.

Ők is érezték, hogy ez az „utolsó vacsora”, de felülkerekedtünk ezen és nagyon jó hangulatúra sikerült az együttlét.

Legkisebb unokám nagyon szereti a társaságot, ölelgette a nagyobb fogadott testvéreket.

Számomra mindig ez a legszebb ünnep, a maga fahéjas illatával.

Tavaly nyáron kezdődött.

A házunk előző tulajdonosa kapott egy levelet az Önkormányzattól, melyben egy kimutatás volt a befizetett és a be nem fizetett helyi adókról. Majd később folyamatosan mindenféle értesítéseket, hogy x határidőn belül fizessen be x összegű kommunális adót, töltsön ki ilyen-olyan nyomtatványt, mert ha nem, hűha, meg ejnye-bejnye lesz!

Ezeket a leveleket a volt tulajdonos gyermekei áthozták nekünk, hogy csináljunk már valamit, mert Ők mindent befizettek, átírattak, stb.

Nézem a papírokat és arra a megállapításra jutottam, hogy ez a Társaság az 5 évvel ezelőtt megboldogult háztulajdonossal levelez!

Ez a falu 1300 valahány lelket számol. Szerintem mindenki ismer mindenkit. A polgármester Úr és a Testület is, valószínűleg részt vett a „mi emberünk” temetésén.  Ismernek minden házat és nem tűnt fel senkinek, hogy ez az ingatlan évek óta lakatlan. Leveleznek a halott emberrel!

Elfogott a harctéri….

Fogtam az adásvételi szerződést és bementem a Hivatalba. Közöltem velük, hogy az adót befizettük, keressék meg! Írják át az adásvételi szerződés alapján a tulajdonos váltást és semmiféle nyomtatványt nem fog kitölteni a volt tulajdonos, mivel meghalt. Az örökösei pedig mindent elintéztek.

Három nap múlva a szomszéd hozott egy borítékot, hogy a közértben nyomták a kezébe az Önkormányzattól, hogy adják át nekem! Egy hivatalos önkormányzati levél jött a közértből! Feltéptem a levelet, melyben közölték, hogy a naprakész nyilvántartás érdekében töltsek ki valami papírt.

Értitek????? A naprakész nyilvántartás érdekében!!! Ha már szerencsétlen halott ember nem tud hozzájárulni a tisztelt hivatal naprakészségéhez, hát jó leszek én is.

Hogy négy évvel ezelőtt hogy éltünk azt még tudom, de hogy ezután hogy lesz???

Beköltözésünk óta nagyon sokat dolgozunk. Persze nagy pihenőkkel. Hol én fulladok ki, hol a papa. A házon belül már csak a napi rutin munkák vannak. Az udvar és a kert adja a nagy kihívást.

Hála a családnak és az ismerősöknek (beleértve új szomszédjaimat is) a virágos kert kezd összeállni. Szeretett Balatonomról kiástuk az összes sövényfenyőt és hazahoztuk, mert nem ment semmire. Itt talán magára talál. Évek óta nem nőtt egy centit sem és már legalább két méteresnek kellene, hogy legyen. Már egyik másik felébredt, látom a hajtásokat. Érdekes, hogy ebben a vidéki házban egyetlen úgynevezett haszontalan növény sem volt (virág), csak haszonnövény. Mivel nagy a kert van helyem bőven, sok szép virágzó bokrot és hagymás virágokat is sikerült ültetnem. Most várakozom, mi marad meg és mit kell pótolni.

A muskátlik is ládában vannak, kicsik ugyan, de majd megnőnek, díszei lesznek a nagy ablakoknak.

A veteményes kertemben bújik a hagyma, foghagyma, borsó és a retek, a többiek még „alszanak”.

Szomszédjaim is figyelnek az általam „kísérleti gazdaságnak” elnevezett kertecskémre, sok tanácsot adtak, amit meg is fogadtam.

Ma „piacolni” voltunk, ahol élő állatot is árultak. Nagyon édes malacokat, kacsákat, és egyéb kis állatot láttunk. Sajnos állatot nem tartanék, mert a szeretett kis malacot, amit az ember etet, vakargat, hogyan lehet levágni? Aztán meg soha életemben nem neveltem állatot, nem mernék belevágni minden felelősség nélkül. Nem tudnék hosszabb időre elmenni sehová tőlük, bár még az állatok etetését is felvállalnák a szomszédjaim.

Mondjátok máshol is van ilyen közösség? Ez nekem egy csoda! A falu ugyan nem megy semmire, de az emberek segítenek egymásnak. Nagyon szép dolog!

A melegebb idő elhozta a családom minden tagját, még a nagyon ritkán látott fiamat is, testvéremet és családját, barátainkat. A legjobb alkalom valami különlegesség főzésére, amit mindig szívesen „adok elő”.

A mi házunk a békesség szigete, úgy látom, mindenki jól érzi magát nálunk. Megpróbáljuk szeretetünket átadni szóban és szó nélkül is.

A hely, ahol élünk meghatározó kell, hogy legyen. Hozzátartozik természetesen, hogy mindenhol van egy közösség, és ha ott akarunk „gyökeret verni” kísérletet teszünk a beilleszkedésre. Közelebbi és kissé távolabbi szomszédjaimmal már megismerkedtem. Úgy éreztem jöhet a nagy közösség. Falugyűlést hirdettek, itt az alkalom, elmegyek.

Egy kicsit nehezen találtam meg a helyszínt, mivel nem akartam hinni a szememnek, hogy a falugyűlés közvetlenül a kocsma melletti düledező épületben lesz, ami Közösségi Ház névre hallgat.

Bementem a farkasordító hideg terembe, ahol próbáltam barátságosan köszönni, majd leültem, egy asszonyok által már majdnem kitöltött sor végére. Azonnal megkérdezték ki vagyok, honnan jöttem, házas vagyok-e, milyen felekezethez tartozom. Tisztességesen válaszoltam mindenre. „Isten hozott” minálunk-kal be is fejeztük a társalgást.

Körülnéztem. Ebből a teremből még nem távozott az 50-es évek szelleme. Belül is legalább festésre szoruló falak, cserépkályha, ütött kopott székek és színpad, bordó függönnyel. A közepén egy ládaszerű asztal négy székkel.

Megérkezett a falu „első embere” a polgármester Józsi, a meghívott vendég, a kifejezéstelen arcú jegyző, és a jegyzőkönyvvezető, (megállás nélkül írt, mint az őrült, mert nem gyorsírással jegyzetelt) majd bevonult a képviselő testület. Két buta arcú hölgy az egyiknek nem ártott volna egy alapos hajmosás, a másik túl fiatal, hogy bármiben is állást tudjon foglalni, aztán egy férfi és még egy férfi munkásruhában, aki ott maradt a bejáratnak dőlve, és ebben a helyzetben emelte a kezét a szavazásra.

Délután hat óra. Elkezdődött. Tulajdonképpen azért jöttünk össze, hogy meg tudjuk mennyibe fog kerülni a szemétszállítás, mivel a polgármester egy másik szemétszállító céggel kötött szerződést. A mi Józsink elmondta az előszavakat, kb. úgy, ahogy a „Totya” mondta volna. Egyáltalán nem tud beszélni, apró szemeivel azt vizslatta, ki akar a torkának ugrani.

Pillanatok alatt parázs hangulatú, trágár bekiabálós társalgás kezdődött, amiből arra következtettem, hogy nem igen kedvelik Józsit. Szóvá is tette, „tudom, hogy nem mindenkinek tetszik a személyem, de a többség rám szavazott”. Mint megtudtam, a szavazás előtt Józsi, a kocsmában vendégül látott, akit csak tudott.

Szóval én még ilyet nem láttam. A férfiak szemmel láthatóan unták az egészet, rendszeresen átmentek a kocsmába, majd visszatértek. Ahogy emelkedett az alkoholszint, úgy emelkedett a trágár bekiabálások száma is. Este 10 órára végre megtudtuk, (csak hozzávetőlegesen) hogy mennyibe fog kerülni a szemét szállítási díjunk.

Nagyon sok mindent tudnék még mesélni a történtekről, de nagyon hosszúra nyúlna az írásom. Külön a személyekről, akikre a falu sorsa lett bízva, de sem pénz, sem ember, sem hozzáértés nem találtak egymásra.

Iskoláink elvégzése után kinek hamarabb, kinek később munkába kell állnia, és aztán nincs megállás! Reggel kelés, készülődés, magadat és családodat indítod, és késő délután vásárlás, gyerek/ek összeszedése bölcsiből, oviból, iskolából, röpke „hogy vagytok, milyen volt a napotok”, stb. rutin kérdések. Vacsorakészítés, fürdetés. „Hulla vagyok” mondom magamnak. TV, zenehallgatás, olvasás? Beszélgetés a párommal? Fel kellene készülnöm a holnapi meetingre. Jó lenne elmenni a fodrászhoz, kozmetikushoz, ott lehet egy kicsit pihizni. No, de mikor? Hétvégén? Ott az elmaradt háztartás, a következő hétre való készülődés, mosás, vasalás, stb. Vagy talán rosszul osztom be az időmet?

Mindez már a tovatűnő ifjúságom emléke. Talán még ma is aktuális!

Akkoriban boldog voltam, hogy szüleink segítségével hozzájutottunk a balatoni házunkhoz. Amikor csak lehetett mentünk. Nekünk ez volt az igazi pihenés (nem fizikálisan). Rengeteget dolgoztunk a házon, ami a mai napig folyamatosan tart. Fiatalok, erősek, kitartóak voltunk. Pénzünk ugyan kevés volt, de sok mindent meg tudtunk csinálni.

Az idő elszállt! A városi lányból vidéki lett. Nagy ház, még nagyobb kert. Soha nem hittem volna, hogy tűkön ülve fogom várni a tavaszt. Nem azért, hogy imádott Balatonomra mehessek, hanem azért, hogy mikor jön a szántó ember, aki előkészíti a földet az ültetésre. Szép kis konyhakertet szeretnék, amiből kiszolgálhatom a saját, illetve a családom háztartását. Olyan paradicsomot szeretnék, amit a napocska csókolt homlokon, nap ízűvé. Zöldséget és mindenfélét, ami kell.

Szeretném, ha azt az eper lekvárt és más befőttet ennék az unokáim, amit a nagyi főzött be. (Ha egyáltalán kikel!)

Az e fajta boldogságot, bizonyára mulatságosnak tartják azok, akik rendszeresen végzik ezt a munkát, hogy az, aki soha nem ültetett virágokon kívül semmit, mi a fenére lelkesedik ennyire. Magam sem tudom! Olyasmi érzés,  mint amikor erős vágyat érzünk, hogy szeretnénk egy kiskutyát vagy valami mást.

Számomra ez a későn jött boldogság. Azért későn, mert már nem vagyok fiatal, erős és kitartó. Hiába az akarat, az ízületeim, izmaim közbeszólnak.

Nem vagyok ám elcsüggedve! Nem normában kell zöldséget termesztenem a művezetővel a hátam mögött. Nem fognak kirúgni az "állásomból" mert rosszul végzem a munkám. Nem kell jóváhagyatnom a tervezésem senkivel, legfeljebb némi megbeszélést kell folytatnom Vakond Úrral! Aztán ha elfáradok, fogom a kis sámlit és a szalmakalapom, és  lepihenek a hűvösben.

A ragyogó napsütést felváltotta egy nyugodt, békés alkonyat, melyet sokáig szeretnék még élvezni, a későn jött boldogságommal.

Kedves kutyánk elvesztése még mindig nyomasztó, de most megpróbálom a madarakat hozzám csalogatni, kitettem nekik ennivalót több helyre, de nem igen jönnek. Miért is? Rendszeres látogatóink vannak. A szomszéd szürkecsíkos macskája Guszti, a másik szomszéd szép szürke cicája, aki pocakos, aztán egy vörös-fehér, majd egy testesebb fekete és egy kisebb fekete. Szóval nem tudom, mit gondolnak, miért jönnek. Nem vagyok igazán macskaszerető, mindig a kutyákat részesítettem előnybe. Sokáig nem lakták ezt a házat, itt talán háborítatlanul közlekedhettek, de most lakjuk és nem igen zavarja őket.

Szilveszter után kocsonyát főztem, és az „utolját” most pusztítottuk el a napokban a lerágcsált csontokat, bőröket és egyéb darabkákat kitettük a macskáknak. Guszti jött elsőnek, aztán sorban a többiek is megjelentek. Szeretik a kocsonyát! Kimentem, hogy eltakarítsam a „romokat”, hát látom, hogy a műanyag tálkában motoszkál valami. Egy egérkoma! No, azzal aztán végképp nem vagyok barátságban, amikor meglátott, hamar el is iszkolt, le a pincébe. A fenébe, egerünk van! Miért is ne lenne, egy vidéki házban ahol békésen megbújhat a hideg tél elől. Ő is szereti a kocsonyát! Egyáltalán hogy volt mersze előjönni ennyi macska láttán. Nagyon éhes lehetett. Aztán nem láttam napokig.

Ma megint jöttek a kosztosok, de nem volt mit enniük. Mindegyiknek van gazdája, nem akarom hozzám szoktatni őket. A kis fekete azonban nem akart elmenni. Leült a küszöbre és várt. Néztem őt, miért nem megy el? Egyszer csak elkezdte lengetni a farkát, kicsi puhákat csapkodva és már ugrott is nagyot, elkapta az én kocsonyaszerető egérkémet, és diadalmasan elviharzott vele. Tudomásul kellett vennem, hogy ezek nem is az én finom kocsonyámra pályáztak, amikor egérpecsenyét is ehetnek.

Egy rövidke összegzés.

Eladtuk a pesti házunkat, beköltöztünk az új otthonunkba. Megtartottuk az ünnepeinket és karácsonyfát állítottunk. Pezsgőt bontottunk, köszöntöttük az újesztendőt. Megnéztük a „helyi” tűzijátékot és reménykedünk, hogy az idei év jobb lesz.

Mint minden évben, most is szeretettel vártuk új otthonunkban a gyermekeinket és unokáinkat a közös ünneplésre.

Már régen nem az ajándékozásról szól a Karácsony, de most is kisebb aprósággal megleptük egymást. A finom étel és az együttlét, ami fontos számunkra.

Ebédre vártuk a családot, mivel este mindenkinek a saját otthonában „jött a Jézuska”.

A menü szerintem jól sikerült: az előétel meleg töltött tojás brokkolival, majd a felnőtteknek halászlé, a gyermekeknek fehér csoki leves gyümölcsnyárssal. A főétel pedig dióval töltött pulykamell fahéjas hagymával, petrezselymes krumplival. Az elmaradhatatlan diós, mákos bejgli, mézes-krémes és zserbó sütemény. Jó volt látni, ahogy jóízűen falatozik mindenki. A háziasszonynak ez a legnagyobb dicséret.

Sajnáltam, hogy elolvadt a hó, bezzeg most csodálatos a táj. Nem győzök betelni a szépségével, ahogy a dombok magukra húzzák ezt a csodás fehér takarót. Hófehérségét a füstölgő kémények törik meg. Kedvem lett volna egy kicsit bejárni a környéket, de a párom nagyon fagyos, én meg egyedül nem akartam elindulni, inkább kimentem az udvarra és készítettem egy hóembert. Úgy, ahogy kell! Seprű a keze, pitli a fején, sárgarépa az orra, aszalt szilva a szeme és narancshéj a szája. Lehet, hogy reggelre ezek eltűnnek, talán egy nagyobb madár elcseni. Próbálom ideszoktatni őket, de egyelőre nem jönnek. Már kutya sincs, viszont macska igen, több is. Elképzelhető, ha végképp nem találnak ennivalót, felfedezik, hogy nálam jóllakhatnak.

Békesség és csend van! Remélem nem „vihar előtti”. Mit hoz majd a jövő év? Nem akarok előre gondolni, nem akarom megtörni ezt a varázslatot.

Még nem tudtam kiírni magamból a szomorúságomat, hogy szeretett kutyám Rexi Karácsony előtt egy héttel meghalt. Nem éppen karácsonyi hangulathoz méltó ez az írásom, de az élethez hozzátartozik a halál is.

Akinek nincs kutyája, vagy „csak” kutyaként tartja az állatot, az ne is olvassa tovább az írásomat, mivel hülyének tartana, hogy családtagként szerettük Őt.

A történethez hozzátartozik, hogy előző kutyánk egy óriás snauzer, szeretett férjem kutyája volt, és amikor meghalt, a kutya sem akart tovább élni. Férjem halála után hiába próbáltam pótolni gazdáját, sétálni mentünk minden nap, ahogy korábban tették, etettem, ápoltam, és nem utolsó sorban nagyon szerettem, de nem akart velem élni. Akkor megfogadtam soha többet nem kell kutya. Aztán telt múlt az idő és drága édesapám, aki velem lakott, azt mondta Ő nagyon szeretne egy olyan kutyát, mint amilyen a TV-ben van, az a bizonyos Rex felügyelő. Mivel nagyon szerettem édesapámat, hoztunk neki egy német juhászkutyát és elneveztük Rexnek. Szegény édesapám hamarosan meghalt és ott maradt nekem a kutya. Gyermekkorom óta soha nem voltunk kutya nélkül, így hamarosan én lettem a „falkavezér”. Megszerettem nagyon okosságát, egyéniségét és azt a mérhetetlen önzetlen szeretetét. Biztonságban éreztem magam vele.

Igazi autós kutya lett belőle, soha nem hagytuk magára, mindig vittük magunkkal, ahová csak lehetett.

Aztán egyik nap nagyon nehézkesen állt fel, a hátsó lába valahogy a teste alá ment. Elvittük az orvoshoz, aki azt mondta, hogy ennek a fajtának korán kezdődnek a mozgásszervi elváltozásai. Megröntgenezték, de különösebb elváltozást nem találtak. Gyógyszerek, várakozás. A harmadik nap már egyáltalán nem tudott lábra állni, a gyógyszert nem tudtam beadni neki, nem evett, néha ivott, bepisilt. Hiába szólongattam, gyönyörű szemében nem láttam értelmet, nem láttam, hogy segítséget kér, a fejét sem emelte. Rohantunk megint az orvoshoz, vizsgálatok sora, 40,5 fokos láz, vér és vizelet vétel, ultrahang és reflex vizsgálatok, a kutya semmire nem reagált, akkor már nem tudtam visszatartani a zokogásomat. Valószínűleg agyvérzést kapott. Elbúcsúztam tőle aztán elaltatták. Betették az autóba, de a sírástól képtelen voltam elindulni. A könnyeim mögött láttam, ahogy a macskát kergeti, hallottam, ahogy a süni érkezését jelezte, és ahogy enni vagy inni kért, amikor játszani akart, vagy nem. Ő volt a „szőrös gyerekem”.

Augusztus 20-án született, ezen a nyáron volt 10 éves.

Sokszor hallani vélem, mintha be akarna kéredzkedni, vagy felébredek a nem létező szuszogására.

Azt hittem, az új otthonunkban ő is megtalálja a boldogságát, nagykert, finom illatok a levegőben (róka, őzike, stb.).

Bizonyára már találkozott a szüleivel és a testvéreivel. A kutyacsaládban Ő volt az utolsó.

Kiskutyám nyugodj békében!

Kicsit későn olvastam az értesítést Allétől és Krisztől, de azért kérlek hallgass meg!

Íme a kívánságlistám:

Kérlek segíts, hogy még sokáig békében, egészségben, boldogságban örülhessünk szeretteinkkel egymásnak. 

Segítsd a gyermekeimet, óvd meg azt a kis boldogságukat, amit még élvezni tudnak ebben a kegyetlen világban.

Segítsd a kicsi unokáimat, hogy ne szenvedjenek hiányt sem szeretetben, sem másban.

Szeretnék egészséget, kívánni a páromnak és magamnak, hogy soha ne szoruljunk mások terhére.

Segítsd a fiamat, akiről nagyon ritkán hallok, és erősítsd a kislányomat, hogy tudjon bízni egy jobb világban.

Vigyázz a másik családomra is, akik által váltam igazi nagymamává.

Ezt a játékot Allétől és Krisztől kaptam. Szeretném továbbadni 7 kedves blogtársamnak:  Vadgesztenye, Gabi, nani72, Tyria, Similis, BogiBoni, Panaa

A szabályok:
Add tovább a listaírós feladatot további 7 bloggernek: Linkeld be őket.
Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket
Írd meg a karácsonyi kívánságlistádat.
Küldd el a listát a karácsonyi ajándéklistára, azaz a radmila.morgan@gmail.com címre - na ezt én kihagyom, milyen alapon???
Szurkolj, hogy teljesüljenek a kívánságaid.
Legyen boldog karácsonyod!!!

Az első adventi vasárnap előtti szombaton tartottuk. Az új otthonunkban! Széppé akartam tenni ezt a napot. Szerettem volna, ha mindkét családunk jól érzi magát egymással. Úgy érzem sikerült. Az ebéd finom lett. Ajándékban sem volt hiány, bár mindig megbeszéljük, hogy csak a gyerekeknek vásárolunk, de ezt a megállapodást mindig mindenki megszegi. Kora reggel a párom egy gyönyörű rózsacsokorral köszöntött. A gyerekeimtől, igaziaktól és fogadottaktól pedig szintén virágot és sok hasznos apróságot, valamint könyvet, és a kislányom sütött nekem egy gyönyörű tortát. Élete első tortája, nagy sikere volt!

A gyerekek édesek voltak, mondták a legkisebbnek, hogy a mama az Ő mamájuk és a tied is. Persze kicsi Esztert csak a pakolás érdekli egyelőre. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy arra a pár órára, amit együtt töltöttünk mindenki „otthon hagyta” gondját, baját, békesség költözött az otthonunkba, amit úgy szeretek

Ködös hajnal-órák, tejszínű reggelek,
a földön sárguló, elkínzott levelek.
Az ég hólyagszemén nem tör át a nap
sugárnyalábja felhőtlen megakad.
Az ősz lassan lépked, majd télbe borul
és ahogy megvirrad, be is alkonyul...
Este tompa fények remegnek az utcán,
megtörnek a tócsák fodródozó foltján.
De a hétköznapok bágyadt szürkesége
nem törheti meg azt, ami bennünk béke.
Lelkünkben reménység, a szívünkben áldás:
Ránk köszöntött advent,
boldog Jézus-várás...

(Ágh Tihamér: Adventkor)

Fogynak a dobozok, és kezd kialakulni az életünk is az új helyen. Szerencsére a szomszédjaink is igyekeznek segíteni a beilleszkedésben. Posta, orvos, patika, olcsó bevásároló helyek, és állandó érdeklődés, hogy mit csinálunk éppen? A vejem már mondta, hogy megőrülne, ha mindig „rányitna” valaki, hogy mit csinál? Minket nem zavar, sőt! Sokszor mondják, hogy ezt nem így, hanem úgy kell csinálni. Gyakorlatiasabbak, egyszerűbb eszközökkel, sokkal gyorsabban végzik a munkát, mint mi az elektromos kütyüinkkel.

Kislányom egy héten egyszer bejár a munkahelyére szépen megoldottuk a babára vigyázást. Reggel megyek, jól megzabálom és késő délutánig együtt vagyunk. Édes nagyon, nem sír anyukája után (egyelőre). Szépen elfogad engem. Eszik, alszik, játszik, közben felkéredzkedik, egy kis ölelésre aztán megy tovább. Szeretek vele lenni, bájos kezelhető, és szépen rávezet, mit is szeretne.

Flóra unokámnak egyre nehezebb feladatai vannak az iskolában. Számára a legnehezebb a holmijaira való odafigyelés. Mindig elfelejt, elhagy valamit. Az olvasás egy kicsit döcög, de mit is akarunk, két hónapja járnak iskolába. Nagyon szépen rajzol, a képei kiállításra mennek, versmondó versenyre is készül. Kicsit bátortalan még, de nagyon igyekszik megfelelni. A legújabb elfoglaltsága a furulya. Kapott egyet anyukájától és tanul. A családban van egy pár zenei tehetség, úgy látszik ő is csatlakozik hozzájuk. Most vasárnap volt az ünnepi nyakkendő szentelő a templomban, nagyon meg volt illetődve.

Luca unokám egyelőre „figyel”. Neki sokkal könnyebb lesz minden. Sokszor, ahogy Flóra hangosan tanulja a verset, a Luca már mondja is. Érezhetően nagyon jó a felfogása és a memóriája. Vele nem sok gond lesz az iskolában.

Nemsokára születésnapom lesz. Az új otthonunkban a szépen terített asztalnál szeretetben, békességben ebédre hívtam a gyerekeimet és unokáimat. Már kezdem összeállítani a menüt: Fűszeres sárgarépa krémleves, libacombok sütve káposztás rétessel és krumpli körettel, desszertnek pedig mákos meggyes rolád.

Remélem sikerül és jól megesznek mindent! Szeretik, a főztömet, én pedig őket!

Elköltöztünk, beköltöztünk! Lassan, de folyamatosan kerülnek helyükre a dolgok. Sok kis kedves tárgy, amikhez körömszakadtáig ragaszkodtam, most valahogy átértékelődtek. Édesanyámtól maradt ilyen olyan porcelánfigurák, képek, stb. kicsomagolás után visszacsomagolásra került. Sok még a doboz, mivel a beépített szekrényünk még nincs meg. Asztalok alatt, ajtók mögött, és itt-ott, mindenhol van valami, ami várja a végső helyét. Ezzel együtt nagyon jól érezzük magunkat. Sokat dolgozunk. Minden nap dőlünk az ágyba, de jóleső fáradsággal. Szeretem nagyon az új házunkat. Az udvar és a kert még szerte szét van, az marad tavaszra.

A nappalinkban van egy szép nagy cserépkályha. Amúgy a ház gázfűtéses. Gyermekkoromban találkoztam ilyen kályhával, de ugye nem én raktam benne tüzet, így fogalmam sem volt az egészről. Izgatott minket, milyen állapotban van, ha begyújtják. Éppen aznap jött a kéményseprő ellenőrizni. Belevilágított a kéménybe, papírt gyújtott a kályhába és azt mondta minden rendben van. Nekiálltunk tüzet rakni. Annak rendje módja szerint gyújtós, papír, gyufa. Némi füstölés után begyulladt a tűz, becsuktuk a kályha ajtót. Aztán felfigyeltünk a fura hangra. Bumm, bumm, bumm, mondta a kályha. Hű, a kiskésit benne maradt a Kis Bence? Kinyitottuk az ajtót és aztán jött a nagy, bumm! Kb. másfél méter hosszan kilövellt egy füstös lángcsóva. Még jó, hogy nem előtte, hanem mellette álltunk. Nem volt levegője! Nyitva hagytuk az ajtaját, és folyamatosan dőlt ki a füst. A lakásunkban már nyugodtan fel lehetett volna aggatni a sonkát meg a kolbászt. Atya-gatya! Hogy fogjuk kiszellőztetni? Tűz sehol csak füst.  Gondoltuk legalább két nap mire „tiszta levegőt” szívhatunk.

Nem hagyott nyugodni a dolog. Itt van ez a gyönyörű nagy kályha. Hidegen, ridegen áll a nappaliban és farkasszemet néz a gázfűtéssel, én meg vele. Olyan nagy szégyen lenne megkérdezni a helybélieket, hogy kell kezelni Őkelmét? Úgy döntöttem kérdezek. Készséggel elmondták mi a teendő. Újra megpróbáltam és sikerült. A kályha duruzsolva, finom meleget adva köszönte meg, hogy nem pancser módjára lett kezelve.

Amióta unokáim vannak, azóta szembesülök a különböző betegségekkel, amikkel még nem találkoztam. Torokfájások, melyek csak időlegesen múlnak el, lázzal vagy a nélkül, valahol „belül” alattomosan lappanganak várva az újabb kitörésre. Vírusok és bakteriális fertőzések, melyek a szervezet, különböző helyein támadnak, sűrűn, sokszor hamar odébbállva. A szülők és nagyszülők aggódva nézik, hogyan küzdik le a kicsik a sok nyavalyát szinte két-három nap alatt.

Aztán a háromnapos láz! Orvos nem kell, a gyerek lázas, kiütései esetleg hasmenése van, csökkenő étvágya, és nyűgősségén kívül nem sok elviselnivaló van. Gondolkodóba ejtő, hogy mi, és háziorvosaink hülyén kezeltük a gyerekeinket? Vagy „előreszaladt” az orvostudomány és mi lemaradtunk? Amikor a gyerekünk aggódva hozzánk fordul tanácsért, mit is mondunk?  Fogalmam sincs! Ezután biztosan máskor is kikéri a véleményünket! Szóval a mi gyerekeink annak ellenére, hogy közösségbe jártak ritkán, és egyértelműen voltak betegek. Arról nem is beszélve, hogy mielőtt „riasztottuk” az orvost, telefonon is lehetett konzultálni, hogy mi a teendő, amíg eljutunk hozzá, vagy ő jön ki.

Úgy tudom most is lehet telefonálni, csak éppen nincs a vonal végén senki, ha meg van, közlik, hozza be a gyereket!

Egészségügy! Az öregek egy kis elemózsiával menjenek el a legközelebbi barlangba, és ha mindent megettek, feküdjenek le és haljanak meg. Ápolásra sem a család, sem az egészségügy nem képes. Gyerekek? Oldják meg a szülők, ahogy tudják. Beszéljék meg a hasonló korú gyermekeket nevelők egymással, cseréljenek eszmét. Felnőtt korú dolgozók? Talán nem is ismernek egy orvost sem. Mert ha igen, veszélyben az állásuk.

Bocsánat a pikírtségért, de jólesett!

Mertél, mert nem tudtad, hogy álmodni könnyű, merni pedig nehéz. A tudatlanok bátorságával rálépni egy útra, elindulni rajta és útközben látni, hogy egyedül kell végig menni és megérkezni. Sok kérdés és megannyi döntés, amit meg kell hozni. A család ugyan áll a hátad mögött, de a párod, akivel útra keltél csupa félelem és szorongás az újtól, az óhatatlanul elvégzendő feladatoktól. Az ember azt gondolná, a férfiembernek szüksége van arra, hogy alkothasson. Nem a favágásra gondolok, hanem a maradandó kézimunkára, ami egy új lakásban szükséges a pénzhiány miatt. Ügyes, értelmes, de tipikus „lakótelepi” ahol nem kell füvet nyírni, stb. Igaz, fiatal koráról is csak annyit tudni, hogy morgott, ha a kertet fel kellett ásnia apja helyett.

Egyik reggel mondtam neki, hogyan kellene kialakítani a leendő kertünket. Azt mondta, hagyjam békén. Nem arra szólítottam fel, hogy neki kell elvégezni ezt a munkát, hanem annyira szerettem volna beszélni róla, és másról is.

Amikor fiatal vagy sokat mersz nagyot álmodni sikeres, jól fizető munkáról, egy jó pasiról, aki szerető férjed és gyermekeid apja lesz, osztozik veled jóban, rosszban. Majd lakásról, bútorról, autóról, jó iskoláról. Aztán otthon küszködsz a gyerekekkel, a háztartással, a bevállalt lassan fizethetetlen kölcsönökkel és Te hülye, mersz álmodni nagyot, hogy minden megoldódik, talán holnap korábban hazajön a férjem és egy pár percre ölébe, veszi a gyerekünket, hogy addig gyorsan elvégezhessem azt, amire végképp nem jutott időm, vagy kapsz egy nem várt pénzt valahonnan, amiből be tudsz tömni egy-két lyukat, és közben könyörtelenül megy az idő.

Körülötted születések, halálozások, és öregségedre még mindig mersz nagyot álmodni lélekben egyedül. Magadért a családodért.

Végre eljutottam szeretett Balatonomra. Igaz, csak négy nap az egész, de nagyon jó volt újra a megszokott, békességben. Nincs is azzal semmi baj, hogy most átmenetileg a páromnál lakom, de minden kedves holmim dobozban van, így aztán „egyik lábam kint a másik bent”. 

Öreg kis kutyám is nagyokat alszik a meleg napsütésben élvezve a nyugalmat, hogy megint ő az úr a házban, nem kell osztoznia a másik két kutyussal. Két fiatal vizsla, akiknek a mozgásigénye hatalmas. A németjuhász a rohangálásnál jobban előtérbe helyezi a békés szunyókálást.

Lesétáltunk a partra. Még itt-ott, nyílnak a szép sárga vízi liliomok. Csendes a „nagy lavór”. A hattyúk is méltóságteljesen úszkáltak, most nem kunyeráltak ennivalót. Az öreg odvas fában szorgalmasan ki-be jártak a hangyarajok, ki tudja, mit hoztak-vittek szorgalmasan. A fecskék is nagy csapatban csivitelve beszélték meg az útvonalat, lassan ők is elmennek. Szemmel láthatóan készül a természet a pihenésre, hogy jövőre ismét elkápráztasson minket csodálatos megújulásával.

Nem akarom elkiabálni, de egy nagyon profi vállalkozót sikerült kifognunk. A ház felújítási munkálataira két hónapot számolt és úgy néz ki, hogy tartja is a szavát. Az árajánlata is korrekt volt és az emberei is becsületesen dolgoznak. Minden nap összetakarítanak maguk után. Egy cigaretta csikket, vagy ételmaradékot, bármi szemetet nem találtunk a nap végén. Hihetetlen! Pesten nem ehhez vagyunk szokva. Reméljük a folytatás sem lesz rosszabb. Már látszik, hogy szép lesz a kis fészkünk. Boldogok vagyunk nagyon, én különösen!

Az új otthonunkkal fekszem és kelek, és ha éjjel felébredek, gondolatban rakosgatom a függönyöket és a virágaimat. Az unokáimról sem feledkeztem meg, kialakítunk nekik egy kisszobát, ahol játszhatnak, szétpakolhatnak és alhatnak is, ha maradni szeretnének.

A pénteki napjaink a kislányomnál, már rendszeressé váltak. Világszép unokám szeret velünk lenni. Igaz, úgy intézem a dolgainkat, hogy csütörtökön megfőzök, készen viszem az ennivalót, így az egész napunkat a babával tölthetjük. Nem probléma, ha bármikor ölbe kéredzkedik, nem kell semmiféle munkát abbahagyni a kedvéért. Nagyon jó vele lenni, még a papa is szívesen vigyáz rá, mert kiegyensúlyozott, jó kis baba.(Persze anyukája erről többet tudna mondani!!)

Másik családomban a kicsik, Flóra változatlanul élvezi a sulit. Sokat dolgoznak, nagy a követelmény, de ahogy József Attila írta: „…. jó szóval oktasd, játszani is engedd….” szellemben nevelik őket. Nekünk egy kicsit sok az Istennel való foglalkozás, de a gyerek nagyon nyitott a témára, később majd úgyis eldönti, hogy ebben a szellemben fogja-e élni az életét vagy sem.

Luca is elkezdte az óvodát, mindjárt az első napon már ünnepeltette is magát, 5 éves lett. Anyukája készíttetett egy nagy tortát, azt vitte az oviba, és jól befalták.

Szeretett barna madaram változatlanul nem jelentkezik, de így is hálásan gondolok rá, hogy jelenlétével azt sugallta, menjek arra a gyönyörű vidékre.